Beg me for it írta: LittleBlackLily

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---
>>


Beg me for it – 1. Könyörögj!
A történet fordítás, slash, és a hangulata igen sötét, non-con, explicit szex fordul elő benne… akinek nem bírja a gyomra, ne olvassa. Ez egy het részes sorozat (plusz jópár egyperces…) nyitó darabja, szép sorban mindet le fogom fordítani, ugyanis menthetetlenül beleszerettem a sztoriba. A párosítás szokatlan, itt még nem találkoztam vele: Ron/Draco :) Szeretném ha ti is annyira megszeretnétek őket mint én. :) A véleményetek sokat jelentene… akár csak pár sor, hogy itt jártatok…
Szigorúan 18 karikás.
Fülszöveg: Ron meséli el, hogy hogyan is került a Halálfalók „alkalmazásába”, és milyen az élet bezárva a minisztériumba. Aztán egy nap Lucius egy furcsa kéréssel áll elő, és Ron élete egyszeriben a feje tetejére áll. (a szerző megjegyzése: általában nem szoktam E/1ben írni a sztorikat, nem is nagyon szeretem, de ez a történet mindenképpen igényelte Ron könyörtelen humorát. Mottó: „Hé, halálfaló bácsi! Csokit vagy csalok…”)
Magyarázkodás: a jogok nem az enyémek, hanem Rowling néniéi, és az összes mindenkié, akinek még eladta őket. Pont. Én csak játszom.
A történet © by Icarus Ancalion, fordítás by LittleBlackLily, bétázás by MyGirl a kép ~lizard-spots alkotása



+++++

Lucius Malfoy az eddigi legjobb Mágiaügyi Miniszter, akit ismertem. És ebben van valami kifejezetten ijesztő.

Úgy értem, a teljesen nyilvánvaló rossz híreken kívül, hogy Dumbledore, Harry - és gondolom mindenki más is - valahol Romániában bujkálnak Charlie-val, vagy valami ilyesmi. És persze hogy a hatalom a Halálfalóké.

Az ember azt gondolná, hogy Malfoy nem jó erre a feladatra. Tudod, arrogáns, szűklátókörű, vagy valami, de…

Hidd el, tudom, miről beszélek. Már nem kevesebb, mint négy Mágiaügyi Miniszter alatt dolgoztam. Az úgy volt, hogy ahogy amint kikerültem a suliból, beosztottak Percy részlegéhez addig is, amíg én visszaszorított lélegzettel drukkoltam, hogy meglegyen az auror-vizsgám. Így a saját szememmel láthattam, hogy Caramel micsoda káoszt csinál mindenből maga körül. Mikor az apám átvette a helyét, úgy gondoltam, a dolgok csak javulhatnak, így – továbbra is ideiglenesen - megtartottam az állásomat, miközben másodszor is nekiugrottam az auror-vizsgának.

Ne nézz így rám. Elsőre szinte mindenki megbukik. De tényleg.

Mindenesetre… Szeretem az apámat, meg minden, de be kell ismernem, ez az egész kész katasztrófa volt. Káosz. Emberek rohangáltak fel-alá; baglyok, és bagolypiszok mindenütt. A végén már Percy is közel állt az idegösszeomláshoz. Ez viszont engem idegesített halálra, úgyhogy végül ezerszer több felelősséget vettem magamra, csak hogy Percy végre lenyugodjon.

A Halálfalók váratlanul csaptak le a minisztériumra. Hála az égnek, Apa még kijutott. De Percy és én… csapdába estünk. Az épület gyakorlatilag ostromzár alá került.

Ez után volt szerencsém egy teljes hétig Percy Weasley „Ideiglenesen Kinevezett Helyettes Mágiaügyi Miniszter” szolgálataiban állni.

Hát igen… az nem volt semmi… Inkább nem is akarok rágondolni…

Mindenesetre, ahogy már említettem, tudom, hogy miről beszélek, amikor azt állítom, hogy csupa öröm Lucius Malfoynak dolgozni. Még akkor is, ha utálok erre akár csak gondolni is. És persze a véleményem nem nagyon reklámozom… Azért még maradt egy kis önbecsülésem.

Igen, jól hallottad.

Én, Ronald Weasley, Lucius és a Halálfalók szolgálatában állok. Hmmm… Lucius és a Halálfalók? Mint egy rockbanda, nem?

Bocsi. Gyenge vicc volt. De egy ilyen helyen az ember lassan mindenbe belefásul…

Minisztert mondtam volna? Nem. Ő egészen pontosan a Mágia Lordja. Így hívatja magát. Ráadásul Lucius sokáig próbálta örökölhető címmé tenni, bár nem igazán értem, hogy képzelte el a dolgot, tekintve, hogy a Halálfalók, csak egyetlen embert gyűlölnek jobban még Harrynél is, és az Draco Malfoy… Na jó. Talán őt, és Pitont is. Ez így már kettő.
Kedves fekete ruhás barátaink mondjuk nem olyan prózai és jól körülhatárolható okokból utálják Dracót, mint én: név szerint azért, mert egy önfejű, beképzelt, hiú görény, és mellesleg egy aranyvérű seggfej. Ők egyszerűen nem kedvelik az árulókat. Azt, hogy Draco – sötét jegy, sötét család, minden – miért állt át hirtelen a másik oldalra, az apja ellen fordulva, számomra homály fedte. Bár később megtudtam. És ez a felfedezés elég fontos szerepet játszott az életemben, de ne szaladjunk előre.

Mikor a Minisztérium elesett; Percy, én, és persze egy rakás másik dolgozó a börtönbe került, és csak vártuk a kivégzésünket. Igen, ez egy kicsit depresszíven hangzik, tudom. Hát nem is voltunk túl vidámak.

Aznap, amikor értünk jöttek, hogy a zárkánkból Percyvel a minisztériumba vigyenek, azt hittem, itt a vég. A „koncepciós per” szavak dübörögtek a fejemben folyton. Milyen jól lehetne a két Weasleyvel példát statuálni… Ahogy másztunk fel azon a sok lépcsőn, körülöttünk a fekete ruhás őrök… nos, Percy sápadtnak tűnt, de egyébként egész jól viselte. Furcsa. Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy Percy ilyen bátor lehet.

De ő is pont ugyanannyira döbbentnek tűnt, mint én, amikor az Igazság Csarnoka helyett a Mágiaügyi Miniszter irodájának társalgójába vittek, teát hoztak, és párnázott székekbe ültettek, hogy ott várjuk meg a Minisztert. A pultnál ülő boszorkány nagyon kedves volt. Szemmel láthatóan vártak minket. Alig lézengett arra valaki, annak ellenére, hogy régen itt annyian rohangáltak, hogy mindig igazi őrültekházának tűnt. Ez az üresség persze csak még szürreálisabbá tette az egészet.

Életem leghosszabb húsz perce következett, aztán végre beengedtek. Mikor a kényelmes fekete bőrkarosszék megpördült, és Lucius Malfoyt láttam a hatalmas miniszteri íróasztal mögött ülni… hát, valahogy… nem voltam igazán meglepve.

Bénult voltam, meg persze egy kicsit ijesztő volt, de tulajdonképpen nem lepett meg. Székkel kínált minket. Mi eléggé feszengve ültünk le.

Nos, az igazi sokk akkor jött, amikor állást ajánlott nekünk. Lucius Malfoy úgy fogalmazott, hogy egy „kis munkaerőhiánnyal” küzd. Ami a kint elénk táruló üres irodákat elnézve, elég finom kifejezés volt a helyzet leírására.

Malfoy kedélyesen elmagyarázta, hogy a filozófiát, hogy hogyan kell jól vezetni egy ekkora szervezetet, egy Náci SS tiszt írásaiból kölcsönözte. Tipikus. Az egyedüli muglik, akikről hajlandó tudomást venni: nácik…
Most miért nézel így rám? Persze hogy tudom, kik voltak a nácik. Lehet, hogy nem tudok használni egy olyan feleton izét, azt a távolbabeszélőst, de a mugli hadviselésről elolvastam mindent, amit csak össze tudtam szedni.

Mindenesetre, ha jól emlékszem, Lucius beszéde valahogy így hangzott:

- A lényeg, hogy mindenkinek megvan a helye a rendszerben. A lustáknak, és butáknak adom az alantasabb munkákat, az olyan feladatokat, ahol nem igazán számít, hogy jól teljesítenek-e vagy sem. Akik szorgalmasak, és intelligensek, azok közül kerülnek ki a közvetlen munkatársaim, hiszen ők mindent meg fognak tenni, és csodákat tesznek a kedvemért. – Itt méltóságteljesen összefonta a karjait. Tudod, olyan Malfoyosan. Utáltam, hogy ennyire magabiztos.

- Az intelligens, és lusta emberekre bízom a vezetést, mert ők megtalálják a legjobb embereket maguk helyett, és a legegyszerűbb utat, hogy minden tökéletesen működjön – és persze hogy nekik minél kevesebb munkájuk legyen az egésszel. – Lucius rám mosolygott, és bár próbáltam, nem sikerült viszonoznom. A torkom összeszorult. – Végül a buta ámde szorgalmas emberek… nos, tőlük jobb minél hamarabb megszabadulni, mielőtt túl sok bajt okozhatnának. De most nem erről volt szó, igaz? Caramel már rég nincs velünk…

Udvariasan nevettünk. És kortyoltunk egyet a teánkból, miközben azon járt az agyunk, hogy hova akar kilyukadni ezzel az egésszel. A családjaink között fennálló… hmm… kapcsolat élesen elém vetítette a képet, ahogy Percyvel a minisztérium folyosóit sikáljuk körömkefével…

- Természetesen bármikor választhatjátok, hogy visszatértek a kényelmes kis cellátokba - mondta kényelmesen hátradőlve a székében. A Miniszteri székben. – De talán több hasznotokat vennénk itt.

A fenyegetés tisztán érződött. Amíg jókisfiúk vagyunk, és hasznossá tesszük magunkat, életben maradunk. Annyit legalább a számlájára írhatunk, hogy őszinte volt velünk. Például akkor is, mikor az arcába vágtam, hogy mi itt csak túszok vagyunk az apánk – az igazi Mágiaügyi Miniszter – miatt.

Hát igen. Lehet, hogy ez nem volt a legjobb ötlet, mikor Malfoy épp a túlélést ajánlotta fel nekünk. Percy, ahogy elnéztem, kész lett volna megátkozni abban a percben (ha ment volna neki a pálcája nélkül. Na igen.) De akkor is szép beszólás volt. Tényleg.

- Gondolj rá úgy, hogy amíg túsz vagy, addig az alkalmazásomban állsz. És amíg az alkalmazásomban állsz, addig vagy túsz – válaszolta Lucius nyugodtan. Nem kellett megmagyaráznia, hogy érti.

Elfogadtuk a feltételeket. Hát persze. Mi más lehetőségünk lett volna? A börtönben nem volt semmink. De ez… olyan volt az egész, mintha sakkoznál. Mint amikor sakkot kaptál, de még mindig van egy-két parasztod a táblán. Még mindig jobb a helyzet, mint ha sakk-matt lenne. Így még mindig – persze csak egy hatalmas adag szerencsével – van egy egész ici-pici esélyed a győzelemre.

Ezt sosem szabad elfelejteni.

És ki a fene gondolta volna, hogy az én szerencsetalizmánom pont Draco Malfoy lesz?

***

Valahogy mindig azt gyanítottam, hogy a Halálfalók belpolitikája volt az oka annak, hogy Lucius a szolgálataiba fogadott minket – persze azon kívül, hogy személyesen akart szemel tartani. De kutya legyek, ha valaha is megértem a Halálfalók belső ügyeit. Minden, amit tudok; hogy Avery volt felelős a börtönökért, és azok valahogy szép lassan kiürültek – és meg kell mondjam, nem igazán a letartóztatások hiánya volt az ok…

Hát igen, tulajdonképpen boldogok voltunk, hogy kikerültünk azokból a mocskos cellákból, és nem csak a szörnyű moslék miatt, amit „ételként” kaptunk.

Szóval. Percy lett Malfoy személyi titkára. Egyszerűen szörnyen néztek ki együtt – Percy, ahogy a még el sem kért dokumentumokkal, a miniszter gondolatait is kitalálva Malfoyhoz siet, és ketten hajolnak a papírok fölé. Az a vörös haj, és az ezüstfehér… jujj… a szemed, mintha ki akarna égni a helyéről, ha rájuk nézel. De a személyiségük… szinte ijesztő volt nézni, hogy milyen jól passzolnak egymáshoz. Malfoy tökéletességet várt el. Percy pedig… hát igen. Percy szokás szerint tökéleteset nyújtott.

Közben szép lassan rájöttem, hogy sok mindenben nagyot tévedtem Malfoyjal kapcsolatban. Odafigyelt a környezetére, mindig tudta mi történik körülötte, az ügyintézésben pedig elegáns volt, és hatékony. Igazi vérprofi. Olyan volt, mint Kupor. Csak neki még egyénisége is volt hozzá. Ha dicsért, az csak egy elégedett biccentés volt, de az emberek napokig annak az apró biccentésnek a hatása alatt voltak. Az alkalmazottai imádták.

És ez persze könnyebbé tette az én életemet is. Mivel engem tett felelőssé az alkalmazottak felvételéért, és irányításáért.

Jajj, Percy hogy utálta, hogy Malfoy technikailag fölé helyezett a ranglétrán… Még akkor is rondán nézett, amikor rámutattam, hogy ezzel Malfoy épp most nevezett burkoltan lustának (nem mintha ez különösebben zavart volna). Malfoy kedvesen elmagyarázta, hogy ha bármilyen probléma merül fel az általam koordinált emberek munkájával, az közvetlenül az én felelősségem. Nem akart problémákról hallani. Azt hiszem, ezzel épp elismerte, hogy ő is lusta, de okos. Szóval amíg mindig megtalálom a megfelelő embereket, nem kell halálra dolgoznom magam. Ez szimpatikusan hangzott.

Kikerültem a kutyaszorítóból, és a Halálfalók alkalmazásába léptem. Ez volt életem második legfurcsább napja.

Először persze próbáltam rosszul végezni a munkám. Tényleg megpróbáltam. Az elsők, akiket felvettem, direkt olyan emberek voltak, akikről biztosan tudtam, hogy nem a Halálfalókhoz húznak, és vigyorogva engedtem őket szabadjára a minisztériumban. Úgy gondoltam, Malfoy őrült volt, ha azt hitte, hogy bármilyen szintű hatalmat adhat a kezembe.

De aznap este… Percy remegve esett be a nekem kijelölt lakás ajtaján. Nem mondta el, hogy Lucius mit tett vele. De nem volt hajlandó aznap este - sőt, a következőn sem – visszamenni a saját lakosztályába. Nem akart egyedül maradni. Ez többet mondott mindennél, amit kiszedhettem volna belőle. Átengedtem neki az ágyam, és én a kanapén aludtam. Vagy legalábbis megpróbáltam. De egész este képtelen voltam lehunyni a szemem.

Lucius egyszerűen ennyi idő alatt kiismert. Nem tudom, hogy csinálta. Bármit megtehetett volna velem, de Percy… nos, ő a bátyám. Lehet, hogy valakinek gyávaságnak tűnik, hogy ilyen egyszerűen behódoltam, de őt sosem sodornám bajba.

Azt már csak sejtettem, hogy valószínűleg Percyt pedig ugyanígy, velem tartja sakkban.

Ezek után… egyszerűen… tettem, amit kellett.

A nap fénypontja mindig az ebéd volt Percyvel. Gondoltátok volna, hogy van humorérzéke? Persze nem az a típus, aki viccelődik, de néha képes arra, hogy annyira nevet, hogy az orrán buggyan ki a tej… Úgy értem, ha Luciusról mondtam valamit, ami… betalált, akkor néha úgy nevetett, hogy még a székről is lefordult. Ilyenkor a levegőt kapkodva nézett fel rám a könnyes szemeit törölgetve a padlóról, és csak annyit mondott: - És én még azt hittem Fred és George a tréfamester a családban.

- Te úgy gondolod, hogy Fred és George viccesek? – néztem rám megütődve. Hát ez meg nekem volt újdonság. Mindig nyúzta őket valamiért. Sosem gondoltam volna, hogy értékeli a poénjaikat. Ezt persze meg is mondtam neki. Percy viszont ezt persze megint mérhetetlenül viccesnek találta. Talán a feszültség tette, az egész napos feszített munka Luciusszal. De Percy valahogy mindig talált egy reménysugarat, és megtalálta a legnyomorultabb helyzetben is a mosolyognivalót. Ja, és Lucius ellátta őt csokoládéval – ami idebent igazi ritkaságnak számított – és mindezt csak azért, mert tudta: Percy szereti a csokit. Hmmm. Még egy ok, amiért vártam az ebédidőt.

Azt hiszem, a képességeimet dicséri, hogy életem legfurább napjának reggele az irodámban talált. „Megbeszélésem volt” (értsd: repülőt hajtogattam a régi pergamenekből, lassan létrehozva egy egész légiflottát…), és semmi másra nem gondoltam, mint a lassan, de biztosan közeledő, jól megérdemelt ebédre Percyvel.

Nos… ha az életem még ennél is furább fordulatokat vesz, akkor kérem… valaki dugjon fel egy pálcát a seggembe, és úgy mondja ki azAvada Kedavrát.

Ja, bocs. Valószínűleg csak túl sok időt töltök mostanában Halálfalók között. Rám ragadt a pocsék humoruk.

Igazából tényleg könnyű dolgom volt. A vezetés arról szól, hogy megtaláld azokat az embereket, aki már amúgy is égnek a vágytól, hogy megcsinálhassák azt a feladatot, amit épp rájuk akarsz bízni, és mondd nekik: „Csináld ezt!”
Az, hogy a laza hozzáállásommal elértem, hogy az emberek a problémákkal idejekorán hozzám forduljanak; azt hiszem az első jelentős érdemem. Általában kibeszélték magukból a gondjaikat, és végül ők találták meg a megoldást is, mégis nekem köszönték meg a „tanácsot”. Nincs mit. Ugorj be bármikor. Hogy is mondjam… Tényleg gyerekjáték volt az egész.

Szóval már hat-hét repülő hevert szanaszét a szobában, és a darts nyilak is mind a táblába dobálva, és épp állatira nem volt kedvem felállni, hogy kihuzigáljam őket, amikor Percy feje bukkant fel a kandallómban. Ami elég ijesztő volt, tekintve, hogy nem volt engedélyünk semmiféle varázshasználatra. Egy kicsit zavartnak tűnt, amitől valahogy csak még idegesebb lettem.

- A Mágia Lordja látni akar. Most azonnal. Sürgős. – és Percy ezzel el is tűnt. Nem várta meg a válaszomat, és még a repülőkkel teli szobámat se méltatta egyetlen becsmérlő pillantásra sem. Ez pedig nem jelentett semmi jót.

Akkor igazán örültem volna, ha egyszerűen odahoppanálhatok, vagy használhatom a hopp-por hálózatot, de nekem sajnos csak a nehéz útvonal maradt. A talárom csak úgy lobogott utánam, ahogy végigsiettem a folyosókon. De azért több eszem volt, mint hogy fussak. A futó ember mindig gyanús… Percy legalább mondhatott volna egy kicsit többet… hogy egy kicsit felkészültebb legyek. Mondjuk valószínűleg Malfoy ott állt felette, végül is ki más tudta volna feloldani a hopp-hálózat letiltását, és adott volna neki hopp-port?

A fogadószobában ülő recepciós boszorkány meglepődött az érkezésemen, úgyhogy bármiről is volt szó, úgy tűnt, az ügy diszkréten kezelendő – még ő sem tudott róla. Aztán Percy jött ki, és simán, mosolyogva kezelte le az ügyet – azt hazudta, hogy ő akart látni. Amitől az egész kezdett még rejtélyesebb lenni. Inkább nem szóltam egy szót sem. Némán követtem őt a két ajtón keresztül Lucius irodájába. Aztán ő kifelé menet gondosan becsukta maga mögött az ajtót, így kettesben maradtam Lucius Malfoyyal.

A „Mágia Lordja” nyugodt volt, és hűvös, és bár az agyamban azonnal ezernyi apróság jelent meg, amit rosszul csinálhattam, inkább elhessegettem őket, és aránylag nyugodtan ácsorogtam ott, arra várva, hogy végre elmondja, mit akar. Egy laza kézmozdulattal a székek felé intett – üljek le.

- Sosem kedvelted a fiamat, ugye?

Hmmm. Ilyenkor vajon mit szokás mondani? Hogy az ő kis Dracója kedves, tüneményes fiúcska, és legjobb haverok voltunk? Tudom, hogy a Halálfalók utálják Dracót, de most mégiscsak az apjáról beszélünk. Nos… Sosem jöttem ki azzal a seggfejjel. Úgyhogy végül csak megráztam a fejem.

- Igen. Talán a legjobb kifejezés az lenne, hogy ellenfelek voltatok… már amennyire két ennyire különböző neveltetésű és szociális helyzetű ember az lehet… - Lucius lustán simította végig a hüvelykujjával a száját, mint mindig, mikor mélyen elgondolkozott.

Már elég régóta a közelében vagyok, hogy ilyen apróságokat is tudjak róla.

Végül Malfoy megszólalt. – Szükségem van rád, hogy megmentsd a fiam.

- Megmenteni? De hát ki… – aztán a kép a helyére kattant. A Halálfalók elkapták Draco Malfoyt. A francba. Luciusnak egy szót sem kellett mondania, mindent értettem. Életemben először sajnáltam azt a görényt. Úgy értem, mégiscsak morbid, hogy pont azért kerül bajba, ami élete egyetlen jó döntése lehetett volna.

Aztán szép lassan elért a tudatomig a kérés többi része is. – Én? De hát mi…? Hogy? – Na igen. Életem legékesszólóbb pillanatainak lehetünk tanúi…

- A mi kegyelmes Voldemort Nagyurunk úgy döntött, hogy megkíméli Draco életét, azzal a feltétellel, ha… megváltozik. – Lucius lassan beszélt, a szavakat egyesével elnyújtva, mintha amit mondania kell, az rosszabb lenne még a halálnál is. – Úgy gondolják, hogy Draco túl… arrogáns. Hogy merő arroganciából fordított hátat nekünk. Így meg kell őt leckéztetni, és… helyre kell hoznia ezt a sajnálatos hibáját.

Hogy Draco Malfoy arrogáns? Nem mondod… Micsoda meglepetés… Persze azért szorosan csukva tartottam a szám. Még mindig fogalmam sem volt, hogy mi közöm nekem ehhez az egészhez.

- Ha könyörögne, hogy szolgálhassa újra a Nagyurat…

Draco, amint könyörög? Soha az életben… nincs azaz isten…

- … akkor sem kapná meg ezt a kiváltságot.

Tessék?

- … De ha könyörög, hogy szolgálhassa, azt, aki csak szolga maga is… talán mégis lehet egy esélye. – Lucius rám nézett, és úgy éreztem, a tekintetével a székhez szegez. – Te leszel az, aki eléri, hogy ez így legyen.

- Könyörög? Mi? Hogy szolgálhasson… engem? – Teljesen ledöbbentem, ahogy leesett miről beszél. És tudtam, hogy Draco ezt soha az életben nem tenné meg. Én vagyok a legutolsó ember, akit látni akar, nem hogy könyörögne nekem.

Ó… de hiszen pont ez a lényege az egésznek. Voldemortnak egy percre sem fordult meg a fejében, hogy Draco tényleg így fog tenni. Csak meg akarja őt törni, mielőtt kivégezné. Ijesztő, most hogy ennyi időt töltök Halálfalók között, olyan gyorsan megértettem… Hat hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy valaki tényleg lehet ennyire kegyetlen is.

- Erre szükséged lesz. – Lucius egy kékes löttyel teli üveget nyújtott felém, és esküszöm, mikor rájöttem, hogy mi az, egy ideig a sokktól némán csak bámultam rá meredt szemekkel. Nem tudtam mozdulni. Még levegőt venni sem. Csak mikor már kezdett kicsit idegesnek tűnni, akkor nyúltam érte, hogy elvegyem. Lucius felállt, és hátat fordítva nekem kinézett az ablakon. Még a hátán is látszott, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát.

- Könyörögnie kell érte, ezt ugye megértetted? Oldd meg, hogy így tegyen.

Az talán elmond valamit a lelkiállapotomról, hogy anélkül hagytam el az irodát, hogy elbocsátott volna. De nem hinném, hogy akkor és ott Lucius Malfoy túlzottan égett a vágytól, hogy rám nézzen. Tudván, hogy mit fogok tenni a fiával…

Tudtam, hogy Lucius nem a bájitalra értette, hogy Dracónak könyörögnie kell érte. Nem. Az nekem volt szánva: egy népszerű teljesítmény-növelő szer, amit minden varázsló ismer - bár használni egyet jelent azzal, hogy beismered, magától nem áll fel… De ebben az esetben… nagy szükségem lesz rá. Azt is tudtam, hogy Percy segített neki kifőzni ezt az egész őrült ötletet, ami megmentheti Dracót. Ki tudja, így is mennyit kellett Malfoynak hajlongania és talpat nyalnia, hogy legalább ennyit elérjen. De Percy segítsége nélkül nem tudhatta volna a… személyes történetünket Dracóval.

Úristen.

Nem tudtam ránézni a bátyámra. Egy szó nélkül sétáltam el a recepciós boszorkány mellett. Mondott valamit, de nem igazán értettem. Először úgy gondoltam, hogy visszasétálok az irodámba, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, de… Nem vagyok túl jó színész, ezzel tisztában vagyok. Úgyhogy csak egy percre toppantam be, és közöltem az egyik asszisztenssel – máig sem tudom ki volt az – hogy beteg vagyok, és hazamegyek.

Jó, nem egészen haza. Minek neveznéd a házi őrizetet, a kényszerű koszt-kvártélyt, ami minden minisztériumi dolgozó része volt? A régi irodák közül néhányat krémszínű, kétszobás lakrészekké alakították, ici-pici kapcsolódó konyhával és fürdővel.

Ahogy végigdőltem a kanapén, két dologra jöttem rá. Az egyik az, hogy nem kérdeztem meg, mikor, és nincs azaz isten, hogy visszamenjek megkérdezni. A másik, hogy be kell rúgnom. Most azonnal. Részegre kell innom magam. És bár én nem érdemeltem ki, hogy alkohol birtokosa lehessek, tudtam valakit, aki igen…

Épp Percy ajtajával küszködtem – mugli zár van rajta, hiszen nem használhatunk mágiát – de végül magától nyílt ki. Percy már otthon volt. A nap közepén. Ilyen se fordult még elő szerintem… Nem szólt egy szót se, és ezért igazán hálás voltam. Semmi magyarázat, semmi mentegetőzés. Semmi. Mikor az italért nyúltam, csak elővett egy poharat, és töltött. És töltött. Újra, és újra, míg végül boldogan süllyedtem el az alkohol okozta delíriumban, és szinte az eszméletvesztésig ittam magam. Legalább nem kellett gondolkodnom.

Másnap reggel ébredtem fel, elég későn, Percy ágyában. Egy kicsit homályos volt minden, de szerencsére ezúttal a másnaposságot nagyjából megúsztam. Percy már rég elment dolgozni, de hagyott egy cetlit, amin azt írta, hogy kimentett mára, úgyhogy ne főjön a fejem a munka miatt. Szinte örültem, hogy tegnap azt mondtam, beteg vagyok.

Este valószínűleg valamit arról is elejthettem, hogy nem tudom, mikor kell… szóval hogy mikor, ugyanis Percy rendezett kézírása ezt is elárulta: ma este kell… megtörténnie. Hát persze. Eszembe se jutott, hogy neki tudnia kell.

Igazából már örültem volna, ha nem tudnám. Most itt volt egy egész napom ezen gondolkodni.

Már majdnem nekiláttam egy újabb üvegnek reggeli gyanánt, de megtorpantam. Eszembe jutott, hogy Draco Malfoy élete lesz a kezemben ma este. Jobb, ha nem leszek részeg. Lehet, hogy ő a legvacakabb ember, akit a hátán hordott a föld - persze Voldemortot kivéve – vagy legalábbis közel jár hozzá; de nem bírám elviselni, ha én lennék a felelős a haláláért. Én így láttam a dolgokat. És persze azzal is tisztában voltam, hogy ha meghal, Lucius garantáltan megbüntet. De akkor talán ez jelentette a legkevesebb fejtörést.

Talán épp ezért buktam el az auror-vizsgát. Kétszer is. A lehető legfurább kérdéseket tették fel. Valószínűleg személyiség teszt lehetett. Lehet, hogy túl sokat agyalok?

Jó, rendben, belátom, nem mindenki bukik meg kétszer. De… mindegy.

Mindenesetre délutánra összehoztam egy jó kis tervet. Mondhatjuk akár briliánsnak is. Így gyorsan végezhetek, és lehető legkevesebb problémával jár az egész ügy az én számomra, míg Malfoy élő arrogáns seggfejként hagyhatja el a terepet, ha tetszik. Persze ettől még egy seggfej marad. Ez nem kérdés.

Majd szépen besétálok az ő kis sötét börtöncellájába, és odahajolok, mintha lesmárolnám. Aztán a nyakába hajolok, és röviden vázolom neki a lehetőségeket. Vagy eljátssza szépen, hogy „Ó, Ron, kérlek dugj meg” – és én teszem amit tennem kell – vagy… Nincs vagy. És aztán… ennyi. Ha mázlim van, soha többé nem kell látnom a görénypofáját.

Az csak természetes, hogy soha többé nem tudnék a szemébe nézni… azok után. Soha.

Egy kis gyógyszeres üvegbe, amit Percy szekrényéből emeltem el, olajat töltöttem, ha esetleg erre nem gondoltak volna a kedves Halálfaló bácsik. Már úgy értem Malfoy kényelmén kívül… - azért ez nekem is fájhat…

Kilenc körül kopogtak az ajtómon. Három-négy Halálfaló volt teljes díszben – maszkok, fekete talár, minden ami kell…

„Csokit, vagy csalunk” – jutott eszembe hirtelen. De nem hinném, hogy ebben a bandában bárkinek van humorérzéke, úgyhogy ezt a kis belső poént inkább megtartottam magamnak.

A fiolát, és az olajat a zsebembe csúsztattam, és ők egy szó nélkül vezettek végig a folyosón. Elég jól ment nekik ez a „rémisztő Halálfaló” szerep. Hmmm. Kivéve, hogy a bal első srác fehér tornacipőt hordott, ami valljuk be, a szép fekete ruhájához egy kicsit hülyén állt.

Nem is tudom. Valahogy a történések annyira őrült fordulatot vettek körülöttem, hogy én is valami nagyon fura hangulatba kerültem. Elvesztette az egész helyzet a realitását, ha érted mire gondolok.

Azt vártam volna, hogy valami földalatti börtöncellához vezetnek majd, ehelyett kivittek a szabad ég alá, amit nem láttam - csak ablakokon keresztül - már kitudja mióta. Utoljára az ostrom előtt… De nem volt túl sok időm élvezni a szabadság friss levegőjét, mert közrefogtak, egy minisztériumi biztonsági seprűre pakoltak, és már repültünk is. Jó húszperces út volt, és a humorérzékemet valószínűleg valahol félúton elhagytam. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Hova a fenébe megyünk?

Aztán felismertem az előttünk felbukkanó hatalmas épületet. Anglia Nemzeti Kviddics Stadionja. Hát, mostanában kicsit lemaradtam a kviddics-világ történéseiről, és elég jó okkal, azt hiszem. A Halálfalók a Kviddics Stadionból is valami börtönt csináltak? De hát hogyan? Vajon vannak még egyáltalán kviddics meccsek?

Aztán észrevettem: a stadion minden kis ablaka, minden rése be volt falazva. Hát mégis börtön. Vagy valami olyasmi.

Nem is tudom. Ez azért nagyon beütött. Jobban mint eddig bármi. Hogy Angliában nincs többé kviddics? Valahogy ez közelebb vitt annak a megértéséhez, hogy kik is a Halálfalók. Azt hiszem, kezdtem hozzájuk szokni, ahogy végeztem a munkám, nekik, a minisztériumban. Bármilyen rossz is beismerni, kezdtem elkényelmesedni. Nem volt egy álommeló, nem volt túl rózsás az élet, de… elment. És így sok mindent elfelejtettem. Vagy egyszerűen csak nem akartam emlékezni rájuk. És ettől most hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

Leszálltunk, és én csak álltam ott, és néztem a befalazott stadion falait. A Halálfalók végül a galléromnál fogva rángattak le a seprűről - szerintük nem mozogtam elég gyorsan. Ez is megrázott. Lucius sosem volt kemény vagy durva velünk. De most újra csak egy rab voltam, és ez valahogy nagyon nem tetszett.

Most ha lehet, még sokkal rosszabb sejtéseim támadtak Dracóval kapcsolatban, mint amik tegnap gyötörtek. Hiszen ő volt „Az Áruló”. Őszintén most már azon is elcsodálkoztam, hogy Malfoy egyáltalán ezt az esélyt képes volt kijárni, megvenni, vagy kikönyörögni a fiának, akárhogyan is tette.

Úgy éreztem, nem leszek képes rá. Már hogy megmentsem. Ezeket a barátságtalan, égbe nyúló falakat nézve egyszerűen lehetetlennek tűnt.

Egy kis oldalajtóhoz vezettek, és egy sötét, zsúfolt szobába kerültem. A szobába kívülről tompa zaj, zsongás hatolt be, és szinte beleszédültem, annyi minden derengett fel az agyamban egyszerre, épp csak a darabok nem akartak a helyükre kattanni. Nem állt össze a kép. Aztán egy hangot hallottam közvetlen közelről: „Sonorus.”

Előre löktek, és én egy ajtón keresztül kitántorogtam a fényre. A tömeg felordított.

Ez egy… kibaszott Római Colosseum!

- Azt a kurva élet – dünnyögtem magam elé.

És a hangom visszhangozva verődött vissza az egész stadionban. A nézőtér hullámzott a nevetéstől. Hát persze. A Sonorus-bűbájt rám mondták ki. Nagyon jó…

Egy Ouroboros varázslat, vagy csak egy mugli bomba kéne ide – gondoltam – és máris kinyúvadna az összes. Nincs jelentkező? Senki?

Na, ennyit a briliáns tervemről. Hallottam az egyre duzzadó, összemosódó hangokat, és ahogy előrébb sétáltam, és a lábam nyomán hangosan csikorgott minden kavics; rájöttem, hogy semmi esélyem nem lesz elsuttogni Malfoynak a „lehetőségeit”.

Akkor most mi lesz?

Először észre se vettem őt. Egy nagy rakás bohóc volt az arénában, nagyon elmésen Harrynek, Dumbledore-nak, Pitonnak, vagy az apámnak öltözve… elvégre ők a Halálfalók kedvencei… Próbáltam nem odafigyelni az otromba humorukra, mert kezdtem tőle vöröset látni.

Aztán megláttam Malfoyt. És elfordítottam a fejem.

A kezénél fogva volt kikötözve valami állványszerűséghez a stadion közepén. Még innen is látszott a karja szögéből, hogy a bal válla teljesen kifordult. Először úgy tűnt, valami szürkés piszkos dolgot visel, vagy legalábbis a cafatokban lógó maradványait a mellkasán, a vállán meg a karjain. De ahogy lassan közelebb mentem, rájöttem, hogy nincs rajta semmi, csak egyetlen koszos, rongyos alsónadrág. Először azért nem vettem észre, mert a teste telis tele volt mocskos sötétlő sebekkel.

Két hatalmas termetű Halálfaló állt strázsaként Malfoy két oldalán. Még így, maszkkal az arcukon is könnyű volt őket felismerni, annyiszor láttam már őket Malfoy oldalán. Crack és Monstro. Nekik persze volt pálcájuk.

Jézusom… Mi az istent csináltak vele?

A feje felett egy nagy mágikus tábla lebegett, rajta a felirat: „Dumbledore Kurvája”. Volt egy olyan érzésem, hogy Malfoynak ez jobban fájt, mint az összes seb együttvéve. Ahogy közelebb értem, megláttam az arcát… uramisten. Megálltam előtte, és… csak néztem. A stadion egy kicsit elcsendesedett.

Most mit kéne tennem?

Először azt hittem, hogy nincs eszméleténél; úgy lógott azokról a láncokról, de aztán elkaptam a szeme villanását - a sebek tengeréből, ami valaha az arca volt. Nem tudom, hogy a fájdalomtól voltak félig lehunyva a szemei, vagy csak annyira megdagadtak, hogy egyébként is képtelen lett volna nagyobbra nyitni őket.

Jézusom. Ilyen közelségből Malfoy bűzlött. De tényleg. A masszív szagtól az ájulás kerülgetett.

Ő szólalt meg először. A hangja rekedt volt.

- Helló Weasley. Szóval most te fogsz megkínozni – mondta. Az egyik foga eltört, és ettől szinte köpködött miközben beszélt. – Fogadok, élvezni fogod...

A hangja végigdübörgött a stadionon. Persze. Neki is járt egy Sonorus-bűbáj. Különben hogy szórakozna a nép?
- Szomjas vagy? – kérdezte a „Harry” bohóc vigyorogva.

És én nem akartam elhinni - egyszerűen elővette, és levizelte Malfoyt. A stadion dübörgött a nevetéstől. Így nem csoda, hogy szerencsétlennek ilyen szaga van… Hányingerem van ettől az egésztől.

- Draco! – mennydörgött egy hang. Ez Lucius Malfoy. – A megmentőd megérkezett. Ha megalázkodsz, és könyörögsz neki, talán elfogadja a könyörgésed. Bármit megkaphatsz a Mesteredtől. Ha vizet akarsz, ha meg akarsz gyógyulni… ezt mind megadhatja neked a Mestered, Ron Weasley. Ő lesz a Gazdád, ha elfogad téged.

A tömeg kacagott.

- Nem érdemled meg, hogy Voldemort Nagyurat szolgáld. De talán kiérdemelheted, hogy az ő legutolsó szolgájának rabszolgája légy, hogy legalább erre méltó legyél.

- Bazd meg apa… - Visszhangzott végig újra a stadionon Draco hangja.

A tömeg felszisszent, kiabált, és hangosan röhögött.

- Halálra vagy ítélve Draco. Eljegyezve a halállal, mint ahogy egyszer a mi urunk, Lord Voldemort is a jegyét adta neked. Egy kiváltságot kaptál, amit mérhetetlen arroganciával megtagadtál. Még erre az utolsó esélyre sem vagy érdemes. De ez egyszer szerencséd volt.

Draco Malfoy megpróbált beszélni, de ehelyett csak köhögni kezdett, és a szája sarkából vér buggyant ki, és apró cseppekben a földre csöpögött.

Az agyam bénult volt, és üres; csak álltam ott, és figyeltem, azt gondolva, hogy ez az egész teljesen lehetetlen. Valahogy képtelen voltam ezt az egészet összeegyeztetni a minisztériumi „jó életemmel”. Abban az egyben biztos voltam, hogy Percynek erről az egészről fogalma sem volt.

Most már tisztában voltam vele, hogy Malfoy nem fog egy könnyen a kezemre játszani. A pokolba is. Abszolút nem tudom ezért hibáztatni. A stadion furcsán csöndes lett, már amennyire egy stadion elcsöndesedhet a folyamatos suttogás, és mocorgás hangjaitól.

- Fogadok, hogy egy rakás csinos kis rabszolgafiú vár haza, igaz, Weasley? – köpte felém a szavakat Malfoy.

- Nem – ez volt minden, amit mondani tudtam, őszintén.

- Gerinctelen kollaboráns! – nyögte erőtlenül, és megint köhögött.

Ez azért most sok volt. Mégis mi a faszt tud ez arról, hogy én és Percy hogy élünk napról napra Lucius markában?!

- Tudod, akár el is sétálhatnék innen – mondtam jeges hangon. – És hagyhatnám, hogy itt halj meg.

A suttogás felerősödött, de ez most nem érdekelt.

- Akkor csináld… - dünnyögte.

Ezt a barmot! Épp azon vagyok, hogy megmentsem a nyomorult életét!

- Sosem törődtél senkivel, igaz? – „Nem úgy mint én” – Mindig is leszartad, hogy mi történik másokkal.

De én nem ilyen vagyok, és épp ezért vagyok most itt, hát nem érted te ostoba?! Ha Malfoynak kéne engem megmentenie, fogadok, még csak meg sem próbálná.

Egész közel mentem hozzá, a taszító szag ellenére is. Azt hiszem, megpróbált leköpni. De ehelyett újra csak köhögött. Sokat. Odanyúltam, és letöröltem az arcáról a vért. Malfoy elhúzódott. Azt hiszem, az arca nagyon fájhatott. Nekem… már az is fájt, ahogy ránéztem. Nem fogom semmiféleképpen feladni. Nem fogok elsétálni. Valahogy bíznia kell bennem.

Meg kell értenie. Úgy, hogy mindenki néz. Szavak nélkül. És persze a két őrrel akik itt lihegnek a nyakunkba.

Szerencsére ez a legutóbbi inkább előny volt, mint hátrány. Ez a kettő ugyanis annyira elképesztően hülye, hogy az még jól jöhet. Fogalmam sincs, hogy juthatott eszébe bárkinek őket használni őrnek.

Malfoy válla tényleg ki volt fordulva. Tudom, hogy kell az ilyesmi helyrerántani.

Még szép hogy tudom. Ezt, és még egy csomó más orvosi alapfogást is. Tudod mennyi mindent kellett bemagolnom az auror-vizsgára? Oké, vizsgákra. Többes szám. Ja. Mindenestre nem csak varázsolni kell tudni…

Kár, hogy nem tudom hozzá leszedni a láncokról. Így nem fog menni.

Egy pillanat… Rájöttem, hogy nem valószínű, hogy azt várják tőlem, hogy Malfoyt kikötözve… intézzem el. Intettem Cracknak, és Monstrónak, hogy eresszék le a láncokat. Elég sok időbe telt nekik, mire felfogták, mit akarok, de végül engedelmeskedtek! Ez jó jel.

Hát ez nem igaz. Én most itt tényleg Mestert játszom…? A láncok zörögve hullottak a földre, nekem pedig sikerült elkapnom Malfoyt, mielőtt elesett volna.

A szemébe néztem. Meglepett volt, és egy kicsit ijedt. Aztán letettem őt a földre, lassan a térdére engedtem, és hogy megpróbáljam őt figyelmeztetni, még pár másodpercig a szemébe néztem, és kétségbeesetten próbáltam neki szavak nélkül elmondani, amit akartam. Nem tudom sikerült-e. Végül előrenyúltam, megfogtam a vállát és… megrántottam.

- Szemét gyilkos – sikoltotta, és hangja egyre felerősödve körözött újra meg újra visszhangként visszapattanva az aréna falairól. A tömeg felmorajlott. Nem tudtam volna megmondani, hogy csalódottság, öröm, vagy mi volt az indítóok.

Üvöltöttek, ordítoztak, és nevettek. És persze tapsoltak is.

Micsoda gusztustalan vérszomjas vadállatok…

Lenéztem Malfoyra, aki mostanra sem tudta jobban megtartani magát egyedül. Még szerencse, hogy ilyen kicsi, és könnyen elbírom. Aztán hirtelen egyenesen a szemembe nézett, élesen, és tudtam, hogy tudja. Tudja, hogy a helyére rántottam a vállát. Tudja, hogy ezt mindenki másnak gondolta. Megértette, ebben biztos vagyok, hogy nem ellenséggel, hanem egy baráttal áll szemben, aki épp azon igyekszik, hogy ne törjön meg. A dac rögtön elszállt belőle, és reszketni kezdett a kezem között.
Kérlek, most az egyszer legyen igazam. Mert ha nem jött rá, akkor az azt jelenti, hogy épp most láttam őt összeroppanni. Vagy talán csak nehezebb volt szembenézni Velük, most, hogy volt egy halvány reménysugár?

A közönség szórakoztatására hangosan utasítottam – Könyörögj, hogy mosdassalak meg! – a hangom úgy dörgött végig az arénán, mint valami barbár istenségé.

Reméltem, így neki is jobb lesz. Persze az én jól felfogott érdekem is volt – nem tudtam volna még egy percig elviselni azt a bűzt. A gyomrom amúgy is émelygett még egy kicsit a tegnap esti piamennyiségtől.

- K…kérlek… - suttogta Malfoy. A hangja mégis mindenhová elért.

- Szólíts a Gazdádnak! – parancsoltam, és közben kétségbeesetten arra gondoltam, hogy az istenit, csak játssza el!

- Kérlek… t…tisztíts meg Gazdám…

A bohócok visszajöttek, de ezúttal vízzel teli vödrök voltak náluk. Ahogy a vizet durván Malfoy összetört testére loccsantották, és a tömeg csak röhögött, már megbántam, hogy ez az ostoba ötlet egyáltalán az eszembe jutott. Egyszerűen sokkal durvábbak voltak, mint ahogy gondoltam. Ja, és persze mivel még mindig tartottam őt, rám is jutott belőle. Kurva hideg volt. De Dracot nem eresztettem el.

Gyorsan végeznünk kell ezzel az egésszel, különben tüdőgyulladást fog kapni.

- Kérd, hogy vegyem le rólad a nadrágod – mondtam, annyira szilárd hangon, ahogy csak tudtam. A hangom ijesztően csengett.

A suttogások felerősödtek, a tömeg elégedetten mordult fel. Nos, még így sebzetten, és koszosan is, Malfoy vonzó volt, ez tény. Elmerengtem egy darabig, hogy milyen őrült elme lehet, aki ezt az egészet kitalálta… Perverz állatok…

Malfoy remegett, a rettegés szinte a bőrén is tapintható volt. Ugye nem fog mégis megtörni? Pont most… Tulajdonképpen azt sem értem, hogy én hogy tudtam még tartani magam. Nem válaszolt.

Megfogtam az arcát, az álla körül, ahol nem volt sebes, és a szemébe néztem: az istenit, tarts ki!

Megrázkódott, és elfordult. Ez azért volt furcsa, mert az arcának azon a részén nem volt seb. Aztán rájöttem, hogy ennek a szerencsétlen nyomorultnak még most is a hiúsága fájt a legjobban – hogy hogy nézhet ki az arca ennyire összeverve. Nem akarta, hogy így lássam. Most komolyan! Minden problémája közül ez legyen a legnagyobb!

Viszont ez adott egy ötletet. Felálltam, és elléptem tőle, csak hogy meglegyen a kellő hatás. Aztán az arcát még mindig a kezemben tartva mondtam:

- Nézzétek az arcát! Ocsmány… Ki tudná ezt így megdugni?!

A tömeg egyszerűen imádta. Üvöltöttek. Tapsoltak. A szemeim szinte kigúvadtak az igyekezettől, hogy megpróbáljam neki jelezni, minden rendben lesz. Volt egy olyan érzésem, hogy valahol Lucius Malfoy egy nagyon ronda pillantást vetett épp rám. Ő nagyon jól tudta, hogy a fia mennyire büszke és hiú.

- Kérd, hogy gyógyítsam meg az arcod! Most!

Malfoy most már értette. Halkan mormolta a megalázkodó szavakat.

Monstro – azt hiszem ő volt – közelebb vánszorgott. Csak azért imádkoztam, hogy remélhetőleg a pár évnyi háborús gyakorlat jót tett neki, és fejlődött valamennyit Roxfort óta, különben Malfoy még a végén a fogait fogja szempillának használni…

Szerencsére, úgy tűnik, a háború segített. Hála az égnek. Vagy ez, vagy mégiscsak Crack volt, aki a gyógyító bűbájokat mormolta. Crack még mindig jobb volt ezekben, mint Monstro.

A különbség meghökkentő volt. Crack – most már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt – még a fogait is rendbe tudta hozni. Az arccsont is a helyére került, a szája újra keskeny, egyenes dacos vonallá szorítva, a puffadt vörös, és alvadt vértől feketéllő sebek is eltűntek. És Draco szeme szürke volt. Azt hiszem, sosem voltam még elég közel hozzá, hogy ezt észrevegyem. Mindehhez hihetetlen hosszú szőke szempillái voltak. Malfoy kicsit megrázta a haját, és kihúzta magát. A régi, jól ismert arrogancia visszatért… Mondhatom, szuper…

Kiállhatatlan. Komolyan… Ki hibáztathatja Voldemortot, ha ki akarta kúrálni ebből a csúnya személyiséghibából?

Rendben, most, hogy visszakaptad a régi görény arcodat… - És most könyörögj érte Malfoy!

- Oh, kééérlek, hagy szopjalak le Mester…– az ironikus hangnem egyértelmű volt. Hülye! Hát ezt kapom azért, hogy rendbe hoztam az arcod?! A francba, miért nem segítesz?

A tömeg is érezte, hallotta a különbséget, és dühösen morajlott fel. Mielőtt bármit is tehettem volna, Crack és Monstro már ott volt, és ütötték, ahol érték. Többször is a földre küldték.

És én egyszerűen nem tehettem semmit. Muszáj volt ott állnom mozdulatlanul, és végignéznem. És hiába nézett rám kétségbeesetten, nem tettem semmit. Mert nem tehettem. Láttam, ahogy a büszkesége újra elpárolog. És vele együtt a csöppnyi bizalom is.

A francba. Egy fél pillanatig azt kívántam, bárcsak Harry lenne az. Vagy legalább egy kicsit hasonlítana Harryre. Ő megértené. Vele tudnék kommunikálni. Harry így, szavak nélkül is megértene, és figyelne rám.

Malfoy összegömbölyödött lenn a porban, kicsire összehúzva magát, újra magába zárkózva, és ismét köhögni kezdett. Crack még belérúgott egyet búcsúzóul, aztán otthagyta.

Akkor is meg kell próbálnom.

Lassan odasétáltam, és megérintettem a vállát, amit az előbb raktam helyre, és megemeltem az arcát. Nem húzódott el. „Nézz a szemembe” – gondoltam – „Rendbe hoztalak – kétszer is. Ez szerinted nem jelent semmit?” Malfoy elfordult. Anyám… barátságosabb volt, mikor közelebb állt a törésponthoz. Ezt nem hiszem el…
A tömeg felmorajlott: kezdték unni a showt.

- Könyörögj érte… Draco. – mondtam végül utolsó ötletként, és csak reméltem, hogy átmegy az üzenet. Próbáltam mindent belesűríteni a nevébe, amit mondani szerettem volna. Hirtelen felkapta a fejét, és szerintem nem csak a neve miatt. Bár a „Draco” igencsak furán hangozhatott az én számból…

Hát persze. De itt a stadionban senki sem tudhatta, hogy soha nem szólítottuk egymást a keresztnevünkön. Soha. Elvégre egy iskolába jártunk, nem? Honnan tudhatták volna, hogy mi sosem voltunk egymásnak más, csak „Malfoy” és „Weasley”?

Valami, ami eddig ott ingott kettőnk között egy vékony pengeélen, most végre eldőlt, és a helyzet megváltozott. Végre arcán igazi megértéssel fordult felém, talán még bizalommal is.

Halkan mondta, mégis visszhangzott a csöndben. – Kérlek… a farkadat akarom… Ron Mester.

Azt hiszem legalább annyira megdöbbentő volt őt hallanom, mint neki lehetett engem. Az egész több volt, mint pusztán a kimondott szavak. Nehéz lenne ezt elmagyaráznom. Ez volt talán az első alkalom, hogy valami olyasmit mondott, amivel nem megsebezni, belém tépni akart, és ez nagy szó, tekintve, hogy Draco volt az, akinek csak annyit kellett mondania „Jó reggelt” és én ott maradtam – belül patakokban vérezve. De ahogy most ezt kérte, az valahol fél úton volt egy „Köszönöm” és egy „Kérlek, segíts” között. Szinte beleszakadt a szívem, szó szerint. Valahogy egy furcsa, intim légkör jött létre akkor körülöttünk, amiben elsüllyedt az egész külvilág – akármennyire is épp minket bámult az egész díszes közönség.

Nagyot nyeltem. Ehhez még semmi szükség a bájitalra; tudtam, hogy mit várnak tőlem. Lassan kigomboltam a nadrágomat, és ő csak egy pillanatig habozott, felpillantva rám.

Draco már nem tűnt dacosnak - Higgadtnak látszott. Úgyhogy hagytam neki egy kis időt. Meghagytam neki amennyit, tudtam: a maradék méltóságát, hogy valahogy képes legyen keresztülvergődni ezen az egészen.

Miközben az ajkai a farkam köré csúsztak, Draco nyitva tartotta a szemét, és végig rám nézett. És ez… ehhez igazi bátorság kell…

Persze, hogy jó érzés volt, de ezt most próbáltam félretenni, hiszen nem magától adta, nem igaz? Nem mozdultam, még akkor sem, amikor már nagy volt a kísértés. Ennyi járt neki.

Bocs, hogy elrontom a bulit, fiúk… Átkozott, beteg vén kéjencek… Remélem, belehaltok az unalomba.

Amilyen hamar csak lehetett, elhúztam magamtól Draco fejét. Elég. Két kezem közé fogtam az arcát, és határozottan a szemébe néztem. Csak essünk túl ezen az egészen, minél gyorsabban.

- Kérd…

Ennyit a performanszról. Elégedjenek meg ennyivel.

Draco undorodva fintorodott el, és a szeme igazi gyűlölettől lángolt. És akkor nem érdekelt, hogy engem gyűlöl, a közönséget, vagy ezt a nyomorult kényszerhelyzetet – örültem, hogy újra őt látom. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok, hogy Malfoyt újra a régi jól ismert kiállhatatlan önmagának látom – minden romlott ragyogásával együtt.

Draco mozdulatlan volt, csak az orrcimpái remegtek meg egy picit, ahogy kimondta. – Kérlek… - csak egy egész kicsit rezzent meg - … dugj meg, Gazdám.

Ha bárki érzékelte is a pillanatnyi dacot abban a megtorpanásban, szerencsére gyorsan elfelejtették, ahogy rátértünk a show következő elemére. Megittam a bájitalt. Bár, az igazat megvallva - csak magunk közt szólva – Draco szép eredményeket ért el nálam anélkül is.

Ne nézz így rám. Mutass bárkit, akinek a farka nem áll kőkeményen egy kiadós orális bemelegítés után, és én is mutatok neked egy kilencven éves vénséget… Erről ennyit.

Mindig is büszke voltam… nos… a méreteimre, bár sosem gondoltam volna, hogy ennyi szemtanúm lesz ennek bizonyítására.

Vicces. Lehet, hogy exhibicionista vagyok? Úgy értem… az ember azt hinné, hogy zavarba jön, ha ennyi ember előtt kell levetkőznie, de én nem valahogy voltam zavarban. Azt hiszem… ez a tömeg egyszerűen nem tűnt valóságosnak. Csak elmosódott hangok és színek voltak. Sőt maga az egész helyzet nem tűnt valóságosnak. Kivéve Dracót. Ő nagyon is az volt. És az a tény, hogy az élete függött azon, ami most fog történni. Ez kibaszottul valóságos volt.

Lehúztam róla a szakadt alsónadrágot, és azt kívántam, bárcsak úgy tehetném mindezt, az egészet, hogy közben láthatom az arcát, és a szemébe nézhetek, mert tudtam, hogy az segítene. De volt egy halvány tippem, hogy Halálfaló-országban nem ez a módi. Túlzottan egyenlőnek tűnnénk. Úgyhogy nem tehettem mást, mint reméltem a legjobbakat. Mikor előhalásztam az olajat, egy kezdtem kicsit aggódni, vajon… passzolunk-e. Úgyhogy egy nagy adag olajjal a kezeimen, óvatosan belécsúsztattam az első ujjamat. Tudom, milyen az anális szex…

… most mit nézel így? Lányokkal is szokták, nem tudtad?!

Draco viszont… tág volt, és csupa seb. Felpillantottam Crack és Monstro irányába. Ó hogy az a kurva élet…

Valami, talán az arca, ahogy fejét lehajtva makacsul a földet bámulta, a napnál is világosabban elárulta, hogy mitől is kerülhetett korábban az őrület határára. A saját kicseszett barátai… Mostanra persze a legrosszabb rémálmaivá, és ellenségeivé váltak az egész nyilvános megszégyenítéssel együtt. Már tudtam, hogy miért reagált rám úgy, hogy miért sodortam át majdnem a határvonalon. És hogy miért lehet ennek még mindig nagyon-nagyon rossz vége.

A francba! Azok a rohadt szemétládák!

Ebben a percbe tudtam. Dracónak igaza volt. Egy rohadt kollaboráns vagyok. Úgy gondoltam, hogy belülről gyengítem a rendszert. Na persze… Az egész csak a saját megnyugtatásomra volt, és a saját kényelmemre. És persze Percyért. De ez az, amit a Halálfalók valójában tesznek. Ez a valóság. Lucius Malfoy kegyessége, udvarias bánásmódja – hát hogy a fenébe ne? elvégre szófogadó, jó rabszolga voltam – elaltatta az önérzetemet, és majdnem elfeledtette velem, hogy kik ők valójában. Rosszul voltam magamtól.

Akkor és ott megesküdtem, hogy bármibe kerül is, megdöntöm őket. Nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Egyszerűen nem.
De mindenek előtt vigyük ki innen Dracót élve, és amennyire lehet, ép elmével.

Ennyire felsebzetten, meggyötörten, akármennyi olajat is használok, mindenképpen fájni fog. Nagyon. Nem, adhattam neki semmit, hogy harapjon rá, és tűrjön, így a következő legjobb dolgot csináltam, ami az eszembe ötlött. Előre nyúltam, és annak ürügyén, hogy muszáj valamibe kapaszkodnom, addig játszottam a mellbimbóival, míg meg nem keményedtek, miközben igyekeztem óvatosan belésimítani olajos ujjamat.

A levegő benne szakadt, mikor az ujjam először belécsúszott. Ennyire fájt. Erősen belecsíptem a mellbimbójába, hogy eltereljem a figyelmét, és magamhoz öleltem, jó szorosan, amíg vártam. A fülébe szuszogtam, és a hajammal csiklandozva végigsöpörtem a nyakán, míg végül megremegett. Készen állsz? Csak magamban kérdezhettem tőle, de érezte.

Mély levegőt vett, és szinte észrevehetetlenül aprót bólintott.

Hosszú, elgyötört kiáltás szakadt fel Draco torkából, ahogy az első pár centin belényomultam.

És hangosan, fájdalommal telin nyögött tovább, ahogy haladtam beljebb. Istenem… Ha nem lenne az a bájital... mostanra teljesen puha lennék, az hétszentség. Látni a fájdalmat, amit én okozok neki; minden volt, csak nem izgató. Azon gondolkodtam, vajon elég messze vannak-e a nézőink ahhoz, hogy tettethessem a kielégülést, mert halál biztos, hogy ebből igazi nem lesz.

Még pár centi, és Draco sikoltott. „Rohadt gyilkos.” Remegett, és nyöszörgött, majdnem sírt. Na ebből ennyi elég. Ezt én így nem csinálom tovább. Ezt nem bírja elviselni. Így nem tudja végigcsinálni. És én sem.

Rendben… Most jöhet a harmadik számú briliáns terv… Színészkedés, némi improvizációval.

Finoman megharaptam a vállát, hogy magamra irányítsam a figyelmét. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Hátranézett rám, a szemei rémülten tágra nyitva, és én aggódva tátogtam neki: Csak játszd el! Segíts.

Draco határozottan bólintott.

A kezem a csípőjére tettem, és úgy irányítottam a lökéseimmel egy időben, hogy tulajdonképpen velem együtt mozdult, ugyanabba az irányba. Közben igyekeztem minél többet mozogni, hogy ne látszódjon, mit is csinálunk valójában. Ó igen. És hozzá persze nagyon színpadiasan nyögtem.

„Óóó, istenem, óó igen… még, igen…, óó, ez az, igennnn…!”

A tömeg kurjongatott, fütyült, kacagott, szinte őrjöngött, ezzel hozzáadva a saját figyelemelterelését a mi kis előadásunkhoz.

És sosem voltam ilyen hálás, hogy Crack és Monstro agya körülbelül egyenlő térfogatú… mondjuk egy zuzmóéval…

Draco, miközben arcán néha átfutott egy-egy apró fájdalmas fintor, vagy az ajkába harapott – még így is fájdalmat okoztam neki, ez nem kétséges – néha szinte úgy nézett ki, mint aki mindjárt hangosan felnevet. Együtt ringott velem, és ő is rájátszott: kiabált, sóhajtozott, és nyögdécselt, amennyire csak tudott.
Mondjuk örültem volna, ha ezt abbahagyja, mert… én is úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőlem a nevetés. Az ő nyögései ugyanis kezdtek nagyon is hamisnak hangzani. Ami tényleg nevetséges volt. Dracónak nem igazán van érzéke hozzá, hogy mikor kéne nagyon mélyre elásni azt a fene nagy szarkazmusát. Vagy egyszerűen képtelen rá. Ki tudja.

Ó, azt hiszem, elárulhatom, hogy életem legnagyobb, leghangosabb, és legvadabb orgazmusát éltem át ott az aréna közepén – legalább olyan jó előadás volt, mint bármelyik korábbi barátnőmé. Nem mintha valaha is abbahagytam volna a szexet, hogy érdeklődjek a színjáték felől… Mindenesetre azért remélem, hogy egyikük sincs itt a nézőtéren, mert ők tudnák, hogy általában elég halk szoktam lenni. Tudod, sok ember és kicsi hely – az Odú, mond valamit? És akkor ne beszéljünk a hét évről a közös hálóteremben…

Ahogy kihúzódtam, és felálltam, magamban azon rimánkodtam, hogy senki ne akarjon közelebbről megvizsgálni se engem, se Dracót. Akkor lennénk aztán nyakig szarban. Nem lenne szép, ha rájönnének, hogy dugás helyett bizony csak őket basztuk át… Az csúnya lenne… Szinte meglepett, hogy senkit sem érdekelt, hogy még mindig kemény vagyok, és hogy ez vajon miért lehet. Gondolom, mindenki csak azt látja, amit látni akar. Ironikus nem?

Draco felnézett rám, meztelen volt és kiszolgáltatott, majdnem, mint egy lány. – Köszönöm… Mester.

A tekintete kifejező volt, és hálás. És komolyan gondolta. Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Csak végigfuttattam az ujjaim a még koszosan is puha szőke tincsek között. Draco… kurva sok melót jelentesz, ugye tudod?

Aggódtam, hogy mi lesz, ha kiderül a mi kis színjátékunk. Aztán Crack és Monstro odajöttek, hogy Malfoyt magukkal vigyék, és ettől aztán még jobban aggódni kezdtem.

Aztán eszembe ötlött a négyes számú briliáns tervem. Termékeny nap…

Felálltam, és a közönség felé kiáltottam. Csak akkor vettem észre, hogy kedves nézőink már kezdtek elszéledni.

- Ő az enyém, nem igaz?!

A Sonorus-bűbájnak hála a hangom végigmennydörgött az arénán. Az emberek megálltak, és újra felénk fordultak. Úgy látszik felkeltettem az érdeklődésüket. Néhányan nevettek is.

- Kiérdemeltem! Az én jussom! – kiáltottam, és néhányan tapsolni kezdtek.

- Nem érdemeltem ki? Az én tulajdonom, nem igaz?!

Egy csapat lármázó kurjongatni és éljenezni kezdett, de a stadion legnagyobb része egyenlőre csöndben maradt. De maradtak. A kíváncsiság… Nem akarták kihagyni a történet legújabb fordulatát. Draco mozdulatlanul állt ott; zavartan, míg Crack és Monstro teljesen összezavarodva néztek körbe.

- Nem hódítottam meg? Nem igáztam le? – Na, ezt mindenki szerette. Hangos helyeslés, és ordítás a válasz.

- Az enyém?!

Páran vadul üvöltöttek, és éljeneztek. „A TIÉD”










- Az ENYÉM! – felemeltem a kezem a győzelem jeleként. Még mindig anyaszült meztelen voltam, de ez most kurvára nem számított.

Az egész stadion felbolydult. „Igen!” - hallatszott mindenfelől „A tiéd!” És valaki azt kiabálta: „Dugd meg újra!”

Na, ez így nem lesz jó... Másfelé kéne terelni ezt az egészet, de nagyon gyorsan.

„Vigyétek a szobámba!!! Adjátok őt nekem!!!” – a mellemet vertem, és a tömeg harsogott.

Valahol valaki jelet adhatott – valószínűleg Lucius, nem láttam – mert Crack (vagy Monstro?) odakísérte hozzám a botladozó Draco Malfoyt. Aztán Draco láncait a kezembe nyomták. Az enyém. Vigyem.

Ha esetleg említettem volna már valamit... egy furcsa napról, vagy ilyesmi… nos…

Csak azt reméltem, hogy nem csak a show kedvéért volt az egész. Elvégre lehetséges, hogy abban a percben, hogy kilépünk a porondról, Dracót elveszik tőlem. Láttam a szemében, hogy ő is pont erre gondol.

Aztán a nagy ajtók kinyíltak, és egy tetőtől talpig elegáns feketébe öltözött alak sétált át az arénán. Az ezüstszőke hajról nem volt nehéz felismerni: Lucius Malfoy volt az.

Vártam.

Közvetlenül előttünk állt meg, aztán tetőtől talpig végigmért. És ugyanezt tette Dracóval is.

Végül felém fordult: - Weasley. Vegyen fel végre valamit.

Azzal odadobott Dracónak is valami fekete ruhafélét. Az egyik régi iskolai talárja volt. Lucius magával hozta. Azt remélte, hogy Draco túléli.

Felszedtem a saját taláromat és ruháimat a földről, és kiráztam belőlük a port. Mivel Draco kezei meg voltak láncolva, és amúgy is eléggé bénultnak tűnt, valahogy köré kanyarítottam a talárját. Egy kicsit kicsi volt. Ekkora lehetett, mikor Lucius utoljára látta.

Aztán Lucius sarkon fordult, és mi utána vánszorogtunk. Akkor értettem meg, hogy senki nem fogja elvinni tőlem Dracót. Nem úgy, hogy Lucius vezet ki minket innen. Éppen annyira hagyott le minket, hogy még kövessük, de úgy tűnjön, mintha csak kötelességből csinálná. De egy percre sem hagyott ott, vagy adott át minket az őröknek. Velünk maradt, és elkísért egészen a szobám ajtajáig.
.
.
.
...folyt. köv. most azonnal...
(elértem az eddig nem is ismert 60ezres karakterhatárt, azért vágódott félbe a történet... máris fent lesz az első rész második fele...) :)



>>


Kritika küldése
Név:
Kritika: